okleveles fizikus
Vélemények,
észrevételek:
dsarkadi@t-online.hu ; dsarkadi@freemail.hu
A huszadik
század
beköszöntőjét a fizikában két
váratlan elmélet robbanásszerű
megjelenése jelentette: Einstein
relativitáselmélete és Planck
kvantált
sugárzáselmélete. Ma már ez a két
nagy elméleti
eredmény szilárd alapját képezi a modern
fizikának, de a kezdet kezdetén
mindkét elméletet gúnyos hitetlenkedések
és éles támadások érték. Planck még évekig hibát
keresett a nagy zavart okozó munkájában,
Einstein viszont kezdettől fogva magabiztosnak mutatkozott a
dolgában.
Planck forradalmi
eredményére épült
Bohr atommodellje, majd 1925-ben Heisenberg
mátrixmechanikája, 1926-ban Schrödinger hullámmechanikája
(a két utóbbiról igazolódott, hogy a
kétféle mechanika egy és ugyanaz:
röviden kvantummechanika.). Rövid
idő alatt Einstein a speciális
relativitáselmélet
továbbfejlesztéseként megalkotta az
általános
relativitáselméletét, mely ma a
természettudományos világképünk
meghatározójává
vált. A világegyetemünk véges térben
és időben, és a mai elfogadott nézet
szerint egy hatalmas „ősrobbanás”
eredménye.Manapság
a tudomány iránt érdeklődő embereket elsősorban a
biológia (ezen
belül a genetika) és az orvostudomány
(szervátültetések, rák elleni küzdelem)
hatalmas fejlődése nyűgözi le, de ez még 20-30
évvel korábban nem ez
volt jellemző. Az atomenergia (főleg a titokzatos atombomba),
űrkutatás és Einstein relativitáselmélete
hatott erősen az emberek tudományos
érdeklődésére. Atomenergia
hasznosítása, magyar atomerőmű
építésének
lehetősége Magyarországon akkoriban fel sem
merülhetett, de ma már természetes,
hogy a villamos energia 40 százaléka Paksról
jön. A hatvanas években, a televízióban
láthattuk például néhai Jánossy Lajos professzor
előadás-sorozatát
a speciális relativitáselméletről. Gimnazista
koromban én is nagy érdeklődéssel
néztem Jánossy
előadásait, bár akkor már tisztában
voltam azzal, hogy az ő elképzelése nem egyezik a
hivatalos értelmezéssel.
Számomra már akkor jobban elfogadható volt a
hivatalos értelmezés.
Mind a mai napig
probléma van a
relativitáselmélet hétköznapi ember
számára is elfogadható
értelmezésével.
Például az „ikerparadoxon”
már nem fér bele az emberek megszokott
időfogalmába. Az emberek szerint az
idő csakis egyforma ütemben folyhat! De ezt hogyan tudjuk
bizonyítani, ezen nem szokás
elgondolkozni. A másik ilyen nehezen
„lenyelhető” tétel az Einstein által megfogalmazott sebesség-összeadási szabály.
Einstein
maga is próbálkozott egy népszerűsítő
„könyvecskével”, de
sok ember, miután elolvasta ezt a könyvet, úgy
nyilatkozott, hogy a könyv után
végképp nem érti a relativitást. Einstein
valóban sosem volt jó
népszerűsítő képességű. Amerikában
ugyan számtalan interjút
adott, de az embereknek már a rossz angol kiejtése is
zavaró volt. Az igazság
az, hogy sokkal egyszerűbb volt Einstein számára
megalkotni a
relativitáselméletet, mint elmagyarázni. Az
elméleti fizikusok, - velem együtt
-, pedig keményen állí;tják, hogy a
relativitáselmélet, ezen belül a
speciális relativitás a világ legegyszerűbb,
leglogikusabb fizikai
elmélete. Nagy tévedés azt hinni, hogy
Einstein a Michelson-Morley
(MM) kísérlet,
vagy más hasonló kísérletekre alapozva
alkotta meg az elméletét. Einstein
teljesen intuitív módon dolgozott, „Ariadné
fonala” a már korábban
ismert Lorentz
transzformáció volt. Ezt kellett fizikailag
helyesen értelmezni és ehhez Einstein
bátorsága kellett: a tér és idő
megszokott fogalmain kellett túllépni. A
megértés problémája többek
között
éppen ehhez a kísérlethez kapcsolható, mert
a kísérlet célja és
megvalósítása
átlagos képességű ember számára is
megérthető. A kísérlet negatív
eredményére
más magyarázati lehetőségek is
lehetségesek, elindulnak ezért a
versengő viták. Közben Einstein pokoli egyszerű
axiómáiról mindenki
elfelejtkezik, részben azon okból is, hogy az
axiómákból történő
levezetésekhez
némi matematikai ismeretekre is szükség van. Ezt az
emberek nagy többsége érthetően
nem nézi meg, hiszen az MM kísérlet
különösebb szellemi erőfeszítés
nélkül
megérthető.
Fizika
és a pozitivista filozófia
Einstein
relativitáselméletét szokásos pozitivista jelzővel
illetni. Véleményem szerint egy tudományra
nehéz filozófiai keretet ráhúzni.
Voltak súlyos példák a múltban,
például egy-egy tudományos szakkönyv
bevezetőjében többek között szerepelni kellett,
hogy a könyvben foglaltak
kizárólagosan a „dialektikus
materializmus” talaján állnak. Az ifjabb
nemzedék számára szerencsére
ez a mondat nem érthető, de mi idősebbek emlékszünk
még „ezekre az időkre”. Amint a
fentiekben említettem,
Einstein teljesen intuitív módon és
kizárólag matematikai megfontolásokra
építette az elméletét. Az elméleti
eredményeket a korábbi kísérletek, majd a
későbbi célzott kísérletek is
kivétel nélkül alátámasztották.
A bizonyítékok a szakkönyvekben
megtalálhatók. Newton óta beigazolódott,
hogy a fizika módszertanában a matematika kiemelt
jelentőségű. Élesen
lefordítva ez azt jelenti, hogy jó egy fizikai
elmélet, ha vele a fizikai
jelenségeket értelmezni tudjuk, a
kísérleteket előre meg tudjuk tervezni,
ki tudjuk számolni, vagy méréseink
eredményeit számításokkal alá tudjuk
támasztani. Pozitivista tehát az a szemlélet, hogy
a megfigyeléseink pontosan
számíthatók legyenek, de a jelenség
részletes fizikai ismeretének nem
tulajdonítunk jelentőséget (legalábbis az első
lépésekben).Ebben az
értelemben Galilei,
Newton és a középkori fizikusok
túlnyomó része a pozitivizmus úttörői
voltak. Planck a fekete test
sugárzási képletét tudta
felírni a Planck
állandó „önkényes”
bevezetésével,
de ennek mélyebb fizikai hátterét nem
értette. Planck
tehát pozitivista volt, mert a sugárzási spektrum
számítható volt és
megegyezett a mérési adatokkal, de pozitivista
„bűnét” ő
maga azzal mérsékelte, hogy élete
végéig kereste a „hibát” a
felfedezésében.
Utólagosan mondhatjuk, hogy Planck
volt az első
fizikus, aki elkezdte keresni a jóval későbbi
kvantummechanika „rejtett
paramétereit”.
A pozitivizmus,
mint a fizikai
szemléletmód jelzője azonban félrevezető, nem lehet egy
komplex kutatási
módszert egy szóval, vagy egy általános
filozófiai rendszerrel jellemezni.
Ugyanis a fizikai kutatás egy régen bevált,
sikeres módszertanáról van szó,
mely csak külsőségében hasonlít a pozitivista
filozófiához. De mivel ez a
jelző általánosan elterjedt a fizika egyes
képviselőire, a szokásjog
alapján kénytelenek vagyunk elfogadni. Einstein
egyértelműen a pozitivista
alkotói módszert alkalmazott és közismert a
kvantummechanika Bohr által
teremtett pozitivista „koppenhágai” fizikai iskola. Ugyanez a
szemlélet megértése és elfogadása
szükséges a relativitáselmélet
megértéséhez
is. Einstein keményen ragaszkodott bizonyos matematikai
keretekhez,
melyből mérhető, előre megjósolható
eredmények következtek. A
téridő transzformáció kézzelfogható
fizikai magyarázatát a megszokott
téridő szemléletű embereknek nehéz átadni,
mivel ez magának az
Alkotójának sem világos (ez a való
igazság). Különösen igaz ez a
kvantummechanikára, melynél bizonyos matematikai
eljárási szabályokat betartva
csodásan jó eredményekre jutunk. A miértek
általában homályosak, de végül
eljutunk az alapvető kérdésre: Mi végett vagyunk a
világon?
A
relativitás tételeinek
túlnyomó része tehát csak közvetett
mérésekkel igazolhatók, a részletes
„működési mechanizmus” megszokott
szemléletünkkel nem
érthető, nem látható, maximum csak sejthető. Mikor Feynmann
amerikai Nobel díjas fizikust megkérdezték a
diákjai, hogyan képzeli el az
elektromágneses hullámot, Feynmann
erre csak annyit
tudott mondani, hogy képzeletében kaotikusan repkedő
elektromos és
mágneses vektorok jelennek meg. Még inkább
elszakadást tapasztalunk a köznapi
szemlélettől a már említett
kvantummechanikában, ha például az anyag
hullámtermészetére, vagy a fény „kettős”
természetére
gondolunk.
A
relativitáselmélet, mint zárt axiómarendszer
A
relativitáselmélet alapfeltevésekre
épül és zárt logikai (azaz zárt
matematikai)
rendszert alkot. Ez azt jelenti, hogy ha szigorúan ragaszkodunk
az
alapfeltevéseinkhez (a kiinduló
axiómarendszerhez), akkor abból minden
következményt is el kell fogadnunk, még ha a
szemléletünktől eltérő
eredményeket kapunk. Az elméleti rendszer pozitivista
értelemben akkor sikeres,
ha az elmélet által jósolt fizikai
jelenségek megfigyelhetők, sőt
pontosan leírhatók: a relativisztikus
számítások
eredményei jól megfelelnek a megfigyeléseknek, a
mérési eredményeknek. Az elmúlt
100 év bizonyította, hogy a
relativitáselmélet valóban egy sikeres fizikai
elmélet,
de azt sem szabad elfelejtenünk, hogy egy fizikai elmélet
szükségszerűen minden
esetben a valóságnak csak egy modellje, tehát nem
maga a fizikai valóság. Minden
fizikai modell idővel korrekcióra, pontosításra
szorul, de ez nem jelenti
az eredeti modell „bukását”. Az nem baj, hogy egyes
emberek
időnként előállnak a relativitáselmélet
„megcáfolásával”,
nagy is az ilyen irányú „igyekezet”. Aki erre
szánja magát, annak a
relativitáselmélet valamelyik
axiómáját kell megcáfolnia, és
láthatóan ez nem
könnyű feladat. Nézzük most először a
speciális relativitáselmélet
két fontos axiómáját:
·
A vákuumbeli
fénysebesség egy felső határsebesség,
ennél
gyorsabban az ismert anyagi objektumok nem mozoghatnak.
Információ átadás nem
történhet a fénysebességnél gyorsabban.
·
Minden „inerciarendszer”
fizikai szempontból ekvivalens, az inerciarendszerek
bármilyen fizikai kísérlettel nem
különböztethetők meg, a fizika törvényei
függetlenek az inerciarendszerek
megválasztásától.
Magyarul nincs értelme a Newton által
feltételezett, abszolút nyugvó
koordinátarendszernek.
A két
axióma követelményének
betartásával a speciális
relativitáselmélet összes furcsa és nem
furcsa
eredménye matematikailag levezethető. A fizikai
interpretáció volt mindig
a viták tárgya, mert például mit is jelent
az idő „transzformációja”,
vagy a relativisztikus
„tömegnövekedés”.
Számos hasonló nehéz kérdések
sokasága merül fel és a „tudományos”
viták hatalmas zaja elnyomja a speciális
relativitáselmélet szenzációs
sikereit. Itt csak néhány példát
említek:
·
Az elektron
tömegnövekedése gyorsítókban, emiatt
már régen
alkalmazzák a szinkro-ciklotront.
·
Az
idő-dilatáció már sok kísérletben
megfigyelt jelenség.
·
Az egyenletesen
mozgó ponttöltés tere egyszerűen
számítható a Lorentz transzformációval.
·
Az elektron
(pozitron) relativisztikus
hullámegyenlete: a híres Dirac egyenlet, mely automatikusan igazolja
az elektron (pozitron) spin létezését.
·
Az elemi
részek párképződésének és
szétsugárzásának
számítása
csak a relativisztikus kvantumelektrodinamikával lehetséges.
Az
általános relativitáselméletről
Az általános relativitáselmélet,
mint ahogy a
nevében benne van, a speciális
relativitáselmélet koncepciójának
általánosítása. A speciális
relativitáselmélet elnevezése azonban nem
egészen szerencsés abból a
szempontból, hogy éppen az univerzális
állandók abszolút jellegét erősíti
meg: a fénysebesség, a nyugalmi tömeg, a
töltés, a nyugalmi hosszúság, a
sajátidő, stb. univerzális fizikai fogalmak,
érvényesek az egész
világegyetemre. Ha ezt nem tételezzük fel, akkor a
fizikai kutatás nagyon nehézzé,
talán értelmetlenné is válna. A
speciális elméletben a fizikai törvények
függetlenek az inerciarendszer
megválasztásától, ez
is az abszolút, univerzális fizikát
feltételezi. Logikus igény volt tehát annak
igazolása, hogy a fizikai törvények minden
koordinátarendszerben (azaz inerciarendszerekben
és nem-inerciarendszerekben)
azonosaknak kell lenniük. A különböző
koordinátarendszereket
különböző
koordináta-transzformációk kötik össze.
A speciális relativitás
mintáját követve Einstein a fizikai
törvények invarianciáját
(általánosan
kovarianciáját) azzal definiálta, hogy a
megbízható fizikai tartalommal bíró
egyenletek
alakja a koordináta-transzformációval nem
változhat.
Einstein-től függetlenül a
kortárs fizikusok számára
is világos volt, hogy ez a program egyben kapcsolódik a
gravitáció
problémájához. A speciális
relativitáselmélet már eleve felvetette a
gravitáció
véges terjedési sebességének
szükségszerűségét, a
gravitációs
jeltovábbítás és ehhez szorosan
kapcsolódó gravitációs hullám
létezésének
kérdéseit. A nem-inerciarendszerek esetében a
szabadon hagyott testek minden
esetben gyorsulnak. A Newton-i inerciarendszerben
szabadon hagyott test vagy nyugalomban van, vagy egyenletes
sebességű,
egyenes-vonalú mozgást végez (ez Newton első
axiómája). Gravitációs
erőtérben a szabadon hagyott test gyorsul, tehát a
gravitációs tér
nem-inerciarendszernek is tekinthető. Az analógia akkor teljes,
ha
feltesszük, a gravitáló tömeg
mértékszáma és a tehetetlen tömeg
mértékszáma,
anyagminőségtől függetlenül, szigorúan
arányos! Ezt igazolta Eötvös
Loránd nagy pontossággal! Einstein kezében ott
voltak tehát a legfontosabb
fizikai tények, a kortársak gondolatai és
eredményei, az ő nagy tudományos
érdeme volt a kirakó kockák elrendezése, a
keresztrejtvény megfejtése. Nem
egyedül csinálta,
szerencsére jó „matekos”
munkatársai voltak és inspirálta őt a szerb
matematikus felesége, Mileva is,
aki a történetírók szerint végig a
férje mellett
állt és hatékonyan segítette Einstein
emberfeletti erőfeszítését.
A
kemény munka általában meghozza a
szerencsét, Einstein megtalálta azt a
kovariáns téregyenletet, mely összekapcsolja a
teret, a gravitációt, az anyagot
és energiát, és egyben biztosítja a fontos
fizikai megmaradási tételeket. A
gravitációt a téridő Riemann-tere
jelenti,
röviden a gravitáció a „görbült
téridő”. Az egyenletben
szereplő ismeretlen függvények a Riemann-féle
metrikus tenzor komponensei. A metrikus tenzor segítségével
számíthatók a geodetikus görbék,
melyek
a gravitációs térben mozgó testek
pályáját határozzák meg.
Az
általános relativitáselmélet
rendkívül termékenynek bizonyult,
szerteágazó részeredményei
részletesen
leírják a gravitációs hullámokat,
számot adnak a bolygók finom perihélum
mozgásáról, egyben igazolva közvetett
elméleti
úton, hogy a gravitációs
kölcsönhatás szintén
fénysebességgel terjed. A perihélium
elfordulása némely kettős csillagnál viszonylag
gyors folyamat és a mai távcsövekkel már
néhány éven belül könnyen
kimutatható.
Ugyancsak csillagászati igazolást nyert a
gravitációs hullámok kibocsátása
kettős
csillagoknál, a megfigyelések és az Einstein
képletek szerinti számítások
kitűnően egyeznek. A gravitációs
idő-dilatáció, a csillagok fényének
gravitációs vörös-eltolódása, a
nap melletti fényelhajlás elméletileg
megjósolt
jelenségei már régen kísérleti
igazolást nyertek.
Mint
minden nagy fizikai elméleti rendszert, az
általános relativitáselméletet sem
lehet lezártnak tekinteni. A fizika nagy eredményeit
módosíthatják az újabb
elméleti és kísérleti eredmények, a
technikai fejlődés adta pontosabb
mérések. Kulcskérdés: mennyiben tekinthető
univerzális érvényűnek Einstein
ún. ekvivalencia elve. Az
ekvivalencia elv tudományosan megfogalmazva azt jelenti, hogy a
gravitációs
rendszerek fizikailag teljesen ekvivalensek a hozzájuk
rendelhető gyorsuló
rendszerekkel és fordítva. Közismerten ez a
gyorsuló lift példája, mely
Einstein „gondolatkísérlete” volt. Időközben az
ekvivalencia
elvet kettéválasztották a fizikusok: a „gyenge”
ekvivalencia elv
csak a mechanikai, gravitációs jelenségekre
vonatkozik, az
„erős” ekvivalencia elv viszont minden fizikai jelenségre. Az
utóbbi részletesebben azt jelenti, hogy mechanikai,
gravitációs,
elektromágneses, kémiai, biológiai,
bármilyen… kísérlettel sem lehet
különbséget tenni a gravitációs
és a gyorsuló rendszerek között.
Meg kell jegyezni,
hogy
évtizedek óta drága kísérleteket
folytatnak az általános relativitáselmélet,
ezen belül az ekvivalencia elv ellenőrzése
céljából, mivel Einstein
elméletének óriási tudományos
és filozófiai jelentősége van. Az egyik
ilyen ismert kutatási téma a gravitációs
„fekete lyukak” csillagászati
megfigyelése és azok minél pontosabb
elméleti leírása. Gondoljunk továbbá
a
táguló világegyetem modellre, a
hiányzó tömeg (missing
mass) problémára. A
Földön nagyon költséges
berendezéseket építenek évtizedek
óta a gravitációs hullámok
kimutatására és
egyre érzékenyebb rádióteleszkópokkal
figyelik a
világűrt. Az űrkutatásban gondoljunk a
földkörüli pályára telepített
óriási optikai teleszkópra, de érdekes
kísérletek folynak az ekvivalencia elv
ellenőrzése céljából speciális
mesterséges holdakon elhelyezett
műszerekkel is.
Befejezésül
meg kell jegyezni a
szakmabeliek véleményét, miszerint a
speciális relativitáselmélet Einstein
nélkül is pár éven belül
megszülethetett volna, viszont az általános
relativitáselmélet valóban egy zseniális
ember egyedülálló alkotása.
Véleményem
szerint az általános relativitáselmélet az
emberi teljesítmény, szellemi
erő, emberi kitartás egy rendkívüli
példája, mely csak a nagy fizikai
zsenik teljesítményével mérhető össze
(Newton, Maxwell,
Planck, Bohr, Heisenberg,
Schrödinger, Rutherford,
Dirac, Wigner
Jenő,… bocsánat, ha valakit kihagytam
volna!).
A mai napig
és biztosan a
jövőben is sokan próbálkoznak Einstein
relativitáselméletét megcáfolni,
hibákat keresni ebben a nagy átfogó
elméleti
rendszerben. Úgy gondolom, eddig még senkinek sem
sikerült versenyképes
alternatív elmélettel előállnia.
Természetes és jogos korrekciók
folyamatosan történnek napjainkban is, ami Einstein
kozmológiai modelljének
továbbfejlesztését, a gravitációs
„fekete lyuk” leírását, a hiányzó
tömeg (missing mass)
problémáit érintik. Az egyesített fizikai
elméletek (pl. GUT) ugyancsak az
általános relativitáselmélet magasabb
dimenziós kiterjesztésében látják a
sikeres
lehetőségeket. A relativitáselmélet tehát
nem egy befejezett elmélet. Sok
amatőr kutató próbálkozásának annyi
haszna biztosan van, hogy időről
időre rátereli az emberek figyelmét erre a korunk
természetfilozófiáját
meghatározó elméletre. Néhány ilyen
példa:
- A tér
és idő klasszikus
fogalmainak visszaállítása, a
relativitáselmélet értelmezése a
hagyományos Newton-i tér
és idő alapján. Curt
Renshaw munkái kimagaslóak az
"anti-relativisták"
körében. Renshaw
az idő transzformálása helyett a fény
sebességét transzformálja. Évekkel
ezelőtt azonban könnyen megmutattam, hogy a Lorentz
transzformáció helyett alkalmazott „Renshaw
transzformáció” sajnos nem egyértelmű matematikai
eljárás.
Egyelőre tehát úgy tűnik, nincs jobb, mint az ismert Lorentz transzformáció, ami emberi
ésszel felfoghatatlan
módon az időt is transzformálja.
Renshaw munkái angol nyelven:
http://renshaw.teleinc.com/index.asp
- ”Einstein
fellegvára” címmel 2004-ben jelent meg Tassi
Tamás nyugdíjas gépészmérnök
180 oldalas könyve magánkiadásban (Nagy és
Társa
Nyomda és Kiadó). Tamás barátom
évtizedek óta kínlódik a
relativitáselmélettel.
Ő is abban a korszakban kezdte relativitáselméleti
vizsgálódásait, amikor
ez még valóban slágertéma volt. Jánossy Lajos a
hatvanas években a Központi Fizikai
Kutatóintézet (KFKI) igazgatója volt és
nagy politikai befolyással bírt. Hatalmánál
fogva elérte, hogy az állami Magyar
Televízió akkori egyetlen csatornáján
délutánonként (közvetlen a hivatalos
munkaidő után) kápráztassa a
nagyközönséget a különlegesnek és
nagy tudománynak
tartott Einstein elmélettel. A nézők
kíváncsiságát jelentősen fokozta,
hogy Jánossy keményen
támadta Einsteint. A témához
nem értő közvéleményben persze azt már
nem tudatosulhatott, hogy Jánossy
pusztán csak filozófiai szinten támadta Einsteint;
megmutatta, hogy az éter feltételezése nem mond
ellent a relativitáselmélet
matematikai eredményeinek. Ezzel már maga Einstein is
egyetértett. Einstein
pontosan úgy fogalmazott, hogy a
relativitáselméletben az éter fogalmát nem
kellett használnia, ami egy korrekt fogalmazás volt
részéről. Ezzel ő
semmit nem állított az éter
létezéséről, vagy nemlétéről. Mint
később
a szovjet tudományos akadémia is
megállapította, Jánossy
Lajos sajnálatosan nem tudott hozzátenni semmiféle
pluszt Einstein elméletéhez.
Fontos megjegyeznem, hogy Jánossy
felfogása és az
általa formálisan átdolgozott
relativitáselmélet önmagában
értékes, mivel matematikailag ekvivalens Einstein
elméletével. Az eltérő
filozófiai kép miatt azonban
a Jánossy-féle
elmélet kezelése technikailag nehézkes. Hogy az
Olvasó részére tisztábban fogalmazzak, Jánossy és az
Einstein kép között majdnem hasonló a viszony,
mint a
geocentrikus és a heliocentrikus
csillagászati modell között. A bolygók
mozgása leírható geocentrikus
koordinátarendszerből, de sokkal
komplikáltabb matematikával,
mint a heliocentrikus koordinátarendszerben.
Tassi Tamás barátom
sem tud fontosat mondani a
relativitásról, azon kívül, hogy
állítása szerint az
egész elmélet úgy
rossz, ahogy van. (Természetesen írásaiból
érződik, hogy a felületes ismeretei miatt nem is
érti még az egyszerűbb speciális
relativitáselméletet sem.) Megnyugtatja az
Olvasót, nem baj, hogy nem
érti a
relativitást, mert ő sem érti, de nem is kell
érteni, mert az egész
Einstein elmélet rövid időn belül bukásra
ítélt zagyvaság. Tamást sajnálom,
hogy nem érintette meg a Descartes-i „evidencia
élmény” Einstein
elméletével kapcsolatban. Azt az örömöt
meg nem tudom kellően átérezni,
ami Einstein esetleges jövőbeli megcáfolása
okozhatna. De félreértés ne
essék, tisztelem és becsülöm Tamás
igyekezetét és szorgalmát, amivel éveken
át
intenzíven foglalkozott a relativitással. De az
élet már ilyen, mint az én
zenei tanulmányaim. Hét évig tanultam
zongorázni, de tizenhét évi zongoratanulás
után sem lett volna belőlem akár egy
harmadosztályú zongorista sem.
Tamás könyve sok értékes fizikai eredményt, történeti adatot, szemelvényeket tartalmaz a témával kapcsolatban és értékes az irodalomjegyzéke is. Az érdeklődőknek ezért javaslom a könyv megvásárlását és tanulmányozását. Ha viszont valaki a „hivatalos” relativitáselméletet szeretné megismerni, a nemrégen megjelent Relativitáselmélet tankönyvet tanulmányozza, a szerzője Hraskó Péter. Ez utóbbi könyv azonban elsősorban egyetemi hallgatóknak készült és matematikai előképzettséget feltételez. Mostanában megjelent, magyar nyelvű népszerűsítő szintű könyvről sajnos nem tudok, marad Einstein magyar kiadású „könyvecskéje”. Gimnazista koromban a híres Novobátzky Károly könyvből (Tankönyvkiadó 1964) értettem meg a legtöbbet (főleg a szöveges részekből) a relativitáselmélet koncepciójából. És ez a legfontosabb: a fizikai koncepció megértése, a matematika rész pusztán segédeszköz, mely idővel megtanulható.