|
|
A Tradíció és a Tradicionalitás – vagyis a Hagyomány és a Hagyományosság – kifejezésekként egészen mást jelentenek a mi szóhasználatunkban, mint ahogyan ezeket általánosan és szokásszerűen alkalmazzák. Van ugyan néhány olyan vonatkozási felület, ahol a szokásszerű hagyományértelmezés és a mi hagyományértelemezésünk egymással érintkezésbe kerül, ám a köztük levő különbözőség mégis szélsőségesen nagy. Éppen ezért azt kérjük az olvasótól (azt javasoljuk számára), hogy mindazt, amit a Hagyományról és a Hagyományosságról tud vagy gondol, azt – legalábbis átmenetileg – száműzze figyelmének közvetlen köréből. A Tradíció és a
Tradicionalitás – a továbbiakban követett
szóhasználat értelmében – Mindezek értelmében a Hagyomány – ›Traditio Spiritualis et Metaphysica‹ – és a Hagyományosság – ›Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica‹ – mérhetetlenül több, mint az – általunk egyáltalán nem alábecsült – népművészetek vagy népszokások megőrzése. A Hagyomány ősformája – a ›Supratraditio‹ vagy ›Traditio Primordiális‹ – szavakban és más megnyilvánulásokban közvetlenül még nem volt kifejezhető. Az egyetlen Primordiális Tradíció különböző Tradíciókban fejeződött ki. Az igazi vallások – kivétel nélkül mind – tradicionális eredetűek voltak. A tradíciók – lényegük szerint – vallásfelettiek, de önmagukat főként vallásokban, mintegy vallásokba burkolózva nyilvánítják meg. Az igazi vallások tehát tradicionális vallások. A Tradicionalitás átható jelenléte a különböző tradicionális vallásokban különböző erősségű, különböző intenzitású. Nem az a tradicionális vallás, amelyik régi (noha a régi vallások, többnyire, tradicionálisak is), hanem az, amelyik a Tradicionalitást képviseli. Bizonyos, hogy a tiszta
Vajrayana-Buddhizmus, vagy – ennek japán megfelelője
– a tiszta Zen A Kereszténység önnön tradicionalitásának a legmagasabb fokát a Keresztény Gnosis-ban, később pedig a Keresztény Graal-irányzatban és a Keresztény Rózsakeresztességben érte el. Ezek azonban részben kiirttattak, részben visszavonultak a láthatatlanságba. A korai Kereszténység számos irányzatában a tradicionalitás és az antitradicionalitás keverten jelent meg, s volt olyan is, amelyikben az antitradicionalitás mutatott túlsúlyt. A későbbiekben mind a római katholikus, mind a keleti orthodox Kereszténység – igen sok tekintetben – tradicionalizálódott, noha bizonyos vonatkozásokban – példaként kiragadva: az alázatosság túlhangsúlyozásával és mindenkire való kiterjesztésével – számos antitradicionális sajátosságot megtartott. A keleti orthodoxia – tanításaiban – a tradicionalitás magasabb fokú jelenlétét tudta konzerválni, mint a római katholicizmus, míg más területeken a katholicizmus jutott magasabb szintre (vagy maradt magasabb szinten). A római katholcizmus,
főként a lovagrendek vonatkozásában, reprezentálta
az igazi – és a heroizmustól soha el nem zárkózó
– tradicionális szellemiséget. A Templárius
Lovagrend képviselte – e tekintetben – a legmagasabb
spirituális színvonalat, olyannyira, hogy a
»leghivatalosabb« egyházi vonalvezetés egyre inkább
rosszallóan tekintett a Rendre. Végül is A protestantizmus – a római katholicizmushoz képest – az antitradicionalitás túlsúlyát hordozta, jóllehet több spirituális irányzat – kezdetben – azt remélte, hogy a protestantizmus számukra védelmet, de – legalábbis – toleranciát fog jelenteni. Ez nem valósult meg; — ugyanakkor a protestantizmuson belül is létrejöttek magasrendű formációk, elsősorban a protestáns lovagrendek, amelyek egészen a legutóbbi időkig valóban magas szellemi rangot tartottak fenn, s ebből a rangból valami talán máig megmaradt. Európában a ›pogány‹ ősvallások egy ideig minden tekintetben tartották magukat az egyre hatalmasabbá váló és Rómában is uralomra jutó Kereszténységgel szemben. Ezek az ősvallások – eredetileg – egyértelműen tradicionális vallások voltak. A későbbiek során azonban – s ez kétségtelen – csökkenések, regressziók és degenerációk kezdtek mutatkozni e vallásokon belül. Az ősvallások mágus-papjai ugyan nem veszítették el – legalábbis azonnal – a mágikus képességeiket, de e képességek egyre inkább gyengülni kezdtek. Az ősvallások megszűnésében – ezek szerint – nem csupán a Kereszténység hatalmi túlsúlya volt az egyetlen tényező, bármilyen óriási is volt ez. Ha a Kereszténység nem is létezett volna a 13. és a 15. század között, az ősvallások akkor is – legkésőbb ebben az időintervallumban – mindenképpen elenyésztek volna, s más – ismeretlen – erők törtek volna elő. Bizonyos, hogy azok az emberi körök és áramlatok, amelyek létrehozták a legújabb kori kapitalizmust, a demokratizmust, a liberalizmust, a szocializmust és kommunizmust, a Kereszténység megléte nélkül nem tudtak volna olyan – és igen korai – előnyökhöz jutni, amelyek végül is lehetővé tették hatalmuk csaknem egyetemes kiteljesítését; — de a Sötét Korszak (az ind-hindu Tradícióból ismert Kali-Yuga) erői ez esetben is megtalálták volna azokat az utakat és módozatokat, amelyek hasonló eredményekhez vezettek volna. z Az ősmagyar vallás nagyon kevéssé ismert. Ha minazok, akik erről a legtöbbet tudnak, összeadnák tudásuk legjavát, ebből még egy egynyolcadnyi vallást sem lehetne konstruálni, hogy egy koherens teológiáról ne is beszéljünk. A Nyugat felé haladó magyarság originális táltos-vallására bizonyosan hatást gyakorolhatott (noha, nem biztos, hogy gyakorolt) a Mazdaizmus, a Zervanizmus, a Manicheizmus, az Islam, a Nesztoriánus Kereszténység, de a judaista-izraelita befolyások sem zárhatók ki; — a magyarság kazáriai függő viszonyából és kapcsolataiból következően még egyéb influenciák is felvethetőek. Sem a hunok, sem a
magyarok eredeti vallása nem ismert, sem pedig az, hogy
különböző időszakokban milyen vallási
szubsztrátumok, insztrátumok, adsztrátumok és
szupersztrátumok módosították ezt, mert az, hogy
módosították, szinte bizonyosra vehető. Lehet, hogy a magyarság számára sok szempontból – így spirituális-tradicionális szempontból is – magasabb rendű lett volna, ha nem válik kereszténnyé. Lehetséges, hogy a két legitim magyar trónkövetelő [ 1. JEGYZET ] (sőt, Király) – Vajk-István (a későbbi Szent I. István) és Koppány közül Koppány még magasabb királyi kvalifikációkkal rendelkezett. A magyarság számára a Kereszténység felvétele bizonyos traumát jelentett, s ezt Koppány győzelme kiiktatta volna. Más tekintetben viszont – és ez normális ember előtt nem lehet kétséges – körülbelül a 14. század elején-közepe táján már nem létezett volna Magyarország. Bármennyire nem értett egymással egyet a Kelet-Római (Bizánci) és a felújított Nyugat-Római (Német-Római) Császárság, abban tökéletesen megegyezett volna az álláspontjuk (a Pápasággal és valamennyi hatalmi tényezővel egyetemben), hogy egy nem-keresztény országot ne hagyjanak meg Európában. Ha a pogány Magyarország ellenállt volna e hatalmaknak, elpusztították volna. z A Metafizikai Tradicionalitáson alapuló létszemlélet a középkor végéig, az újkor elejéig – ha egyre inkább csökkenő mértékben is, de – általános volt. A Tradicionalitás aláásásában a Kereszténységnek eminens szerepe volt, de – ezt is ki kell mondanunk – a megőrzésében és az életbentartásában is óriási szerepet játszott. Ezt az általános létszemléletet, akkor, amikor már csaknem teljesen elveszett, megfogalmazott létszemléletté kellett tenni. E téren a megalapozás munkálatai – főképpen – a következő nevekhez fűzhetők: Titus Burckhardt, Ananda Kentish Coomaraswamy, Julius Evola, René Guénon, Marco Pallis, Comte Albert de Pouvourville (Matgioi), André Préau, Leo Schaya, Frithjof Schuon, Karl Klaudius Leopold Ziegler. Távolabbról: Raymond Abellio, Rudolf Pannwitz, még távolabbról: Robert Reininger neve is méltó a megemlítésre. Politikai vonatkozásai – közvetve – Julius Evola, René Guénon, Rudolf Pannwitz és Frithjof Schuon műveinek voltak; Julius Evola – ugyanakkor – közvetlenül is foglalkozott – műveiben – politikával. Nem állt távol a Tradicionalitástól – a fentebb említettek mellett – Ottmar Spann és Taras von Borodajkewycz sem, de a vitathatóbbak közül Guido von List és Jörg Lanz von Liebenfels is megemlíthető. Ottmar Spann és Taras von Borodajkewycz – mint történészek, történelem-filozófusok, szociológusok és politológusok – műveikben szorosan kapcsolódnak a Tradicionalitáshoz is, az ultrajobboldali–ultrakonzervatív felfogáshoz is (de a nagynémet gondolathoz és a katholicizmushoz szintén). Carl Schmitt – mint jogtudós, politológus és filozófus – szintén megemlítendő. Valamennyiük közül Julius Evola (Barone Giuglio Cesare Andrea Evola) a legjelentősebb. Egyfelől bizonyos, hogy az újkori–legújabbkori filozófia egyedülállóan legnagyobb alkja volt, ugyanakkor a keleti Tradíciók (a Buddhizmus, a Tantrizmus, a Taoizmus), a Hermetikus Hagyomány és a nyugati tradicionális reziduumok legmagasabbról a legmélyebbre tekintő ismerője is. Mindenkinél sokkal radikálisabban ultrajobboldali és ultrakonzervatív, olyasvalaki, aki a legszélsőségesebb szélsőjobboldalt is jobbról kritizálta. Julius Evola élesen elítélő és elutasító volt a Kereszténységet illetően, de sohasem mértéktelenül, sohasem szimplifikálóan, és sohasem differenciálatlanul, pontosan tudva, hogy a különböző történelmi és vallási megnyilvánulások milyen mérhetelenül komplexek, s azt is, hogy a Kereszténységnek – minden negatívuma ellenére – megvolt a maga – valóban – Tradicionális arculata is. A jobboldaliság a Metafizikai Tradicionalitáson alapuló létszemlélet politikai és társadalmi vetülete. Az ultrajobboldaliság (amelyet határozottan meg kell különböztetnünk az ellenbaloldaliságtól érintett – esetleg áthatott – vulgáris szélsőjobboldaliságtól) őse az a klasszikus jobboldaliság volt, amelyet az európai és újkori politikában a nagy és csak pozitíve megítélhető Metternich herceg képviselt a legtisztább, legjellegzetesebb és legkövetkezetesebb módon. (Metternich herceg végletekig elmenő tisztelete nélkül – s ez feltétlen kritérium – nem beszélhetünk semmiféle jobboldaliságról.) A jobboldaliság – és különösen az ultrajobboldaliság – spirituális és tradicionális állásfoglalás. A materializmus és az atheizmus kizárja a valóságos jobboldaliság meglétét. Az ugyanis, hogy valaki szembehelyezkedik a baloldali kozmopolitizmussal, internacionalizmussal, a kapitalizmussal és a kommunizmussal, a liberalizmussal és a demokratizmussal, vagyis azokkal a tényezőkkel, amelyekkel az igazi jobboldaliság is szembehelyezkedik, önmagában még senkit nem tesz jobboldalivá, ultrajobboldalivá pedig még kevésbé. Ehhez még sok mindenre szükség van, például a következetes monarchizmusra, a helyesen értelmezett imperializmusra vagy imperiumizmusra (»birodalmizmusra«), a szintén helyesen értelmezett eredeti és még romlatlan feudalizmus-igenlésére, a mélyen spirituális – filozófia-feletti – a szolipszizmusig elmenő ›szubjektív idealizmusra‹, az általános és adekvát vallás-mellettiségre és a Tradicionalitás mindenek – így a vallások – fölé helyezésére. A sovinizmussá fokozott nacionalizmus egyáltalán nem ismertetőjele még a szélsőjobboldaliságnak sem, de az ultrajobboldaliságnak végképpen nem, sőt, tulajdonképpen semmiféle jobboldalisággal nem hozható benső összefüggésbe, legfeljebb – mint eredendően baloldali megnyilvánulás – az ellenbaloldalisággal lehet kapcsolatos, s így kerülhet be az óvatlan szélsőjobboldaliak szemléletének körébe. A vallásellenesség – hogy a materialista atheizmusról ne is beszéljünk – kimondottan baloldali vonás, amely még az ellenbaloldalisággal is csak nagy nehézségek árán hozható tányleges kapcsolatba — s az ellenbaloldaliság a jobboldalisággal csakis egymás érvényét kölcsönösen kizáró viszonyban állhat. A tradicionális
ultrajobboldali–ultrakonzervatív állásfoglalás
(amelyből nem engedhetünk) mindenekelőtt a
spirituális és metafizikai Tradicionalitást – mint
minden vallás ősformáját és alapját – fogadja el,
s az egyes vallásokat, ezek irányzatait és
megnyilvánulásait mindig úgy ítéli meg, hogy a
Tradicionalitás alapelveinek való megfelelésüket vagy
meg nem felelésüket vizsgálja. Például: a római
katholicizmus konzervativizmusával – ha fenntartással
is, de – rokonszenvezik és azzal szolidáris, a
katholikus modernizmust pedig – fenntartás nélkül
– elutasítja. A protestantizmus vagy racionális vagy
szentimentális puritanizmusát elutasítja, de A racionalista
keresztény-ellenességet és a materialista
athetizmushoz való bármiféle A következetes és tiszta alapelveket követő jobboldal minden antitradicionális megnyilvánulással szemben elutasító — legyen az keresztény, muszlim vagy buddhista, és minden valóban tradicionális megnyilvánulással lényegileg szolidáris. z A
jobboldalról történő irodalmi és publicisztikai
megnyilvánulásokban gyakran olvasható Köztudott, hogy az
őskereszténység ethnikailag zsidó, vallásilag
judaista–izraelita bázison jött létre, s az is, hogy
a prominens szerephez jutó őskeresztények zöme zsidó
volt. A keresztény Biblia nagyobbik fele azonos a
zsidók Bibliájával: a Thora(h)-val, a történeti és
prófétai könyvekkel, a zsoltárokkal és az Énekek
Énekével, valamint az egyéb bibliai művekkel, s a
keresztény Újtestamentum is kifejezésre juttatja a
zsidó szubsztrátum meglétét. A keresztény–zsidó /
zsidó–keresztény kapcsolódások – közel kétezer
éve – sokrétűek voltak és erősek, és – sok
tekintetben – ma is azok. A viszony – az erős
komplementáris és kooperatív összefüggések mellett
– mindig erősen antithetikus is volt, méghozzá
szintén a kezdetektől fogva és szintén napjainkig. A
zsidó–keresztény szimbiózis feltétlen megléte
mellett a zsidó–keresztény antiszimbiózis szintén
feltétlen meglétét is meg kell látnunk. Igazuk van-e
azoknak, akik a Kereszténység erősen »zsidós«
voltát hangsúlyozzák? Feltétlenül és bizonyosan
igazuk van. Igazuk van-e azoknak, akik a Kereszténység
»nem-zsidós« voltát állítják és hangsúlyozzák?
Azt kell mondanunk, hogy igen, igazuk van ezeknek is,
mégpedig szintén messzemenően. Aki csak az egyiket
állítja, az – egyértelműen – szimplifikál.
Vannak esetek, amikor a zsidó–keresztény –
történeti és egyéb – összetartozást kell
kiemelni, vannak viszont olyan esetek és körülmények,
amikor az antithetikumok kidomborítása indokoltabb z Lehetséges, sőt, valószínű, hogy a vélt vagy (talán) valóságos jobboldal egyik elágazásából az a »vád« fogja érni ezt az írást, hogy »keresztényellenes«, oly' mértékben, amely – szerintük – a jobboldalisággal »összeegyeztethetetlen«; egy másik elágazás valószínűsíthető »vádja« az lesz, hogy ez az írás annyira »kereszténybarát«, annyira »elkötelezett« a Kereszténység mellett, sőt, annyira keresztény, hogy az már – e másik elágazás képviselői szerint – »összeegyeztethetetlen« a jobboldalisággal. Kevéssé érdekelnek bennünket ezek a vádak. Azt azonban a leghatározottabban kimondjuk, hogy az igazi, tradicionális ultrajobboldali–ultrakonzervatív állásfoglalás pontosan így és ennyire áll a Kereszténység mellett és a Kereszténységgel szemben. Felvethető, hogy kárára volt-e a Kereszténység mindannak, ami a magyar nemzetben és a magyar történetiségben megnyilatkozott. Erre azt kell válaszolnunk, hogy – egyfelől nézve – kétségtelenül súlyosan kárára volt, méghozzá minden – világi-lelki-szellemi – síkon, akárcsak Európa többi népe számára; másfelől nézve viszont – s ehhez sem férhet kétség – alig mérhetően nagy és pozitív előnyt is jelentett – szintén minden síkon –, ugyanúgy, mint Európa más népei, nemzetei, országai és birodalmai számára. A lényegileg örök spirituális és metafizikai Tradícióra, a Tradicionalitásra kell irányítanunk a tekintetünket. Az egykori ősmagyar vallásban is ez a Tradíció fénylett, habár egyre megtörtebben és egyre inkább elhalványuló mértékben. Az európai és magyarországi Kereszténység – mint valami különös fényszűrő és lencse – bármilyen sokat is szűrt ki a Tradicionalitás fényéből, bármilyen sokat is visszatartott ebből a fényből, mégis, azt a fényt amit átengedett, nagymértékben fel is erősítette. A kizárólagosan
vallásos keresztény állásfoglalás – csaknem mindig
(de mégsem abszolúte mindig) – gyengíti az
ultrajobboldali radikalitás intenzitását; az ősi
›pogány‹ bázisra pedig Ha Európában és Magyarországon nem a religiozus–konfesszionális Kereszténység kizárólagos bázisára akarunk helyezkedni, de nem is a nehezen – Magyarországon pedig egyáltalán nem – rekonstruálható ›paganizmus‹ egyedüli lapjaira, akkor végképpen nem engedhetjük meg magunknak, hogy ezek helyére ne kerüljön semmi. Ez nem lenne egyéb, mint a legotrombább ellen-bolsevizmus. Az Iszlám, a Buddhizmus, a Taoizmus, a Mazdaizmus komoly és őszinte valóban vallásos felvétele – Európában és Magyarországon – csak kivételes lehet. Ennek megfelelően csak az jöhet tekintetbe, ami az összes igazi vallás hátterében és felett megvolt és megvan: a Tradicionalitás egyetemessége. Valójában a keresztény és nem-keresztény vallásos állásfoglalás is megkövetelné a Tradicionalitás mindenek fölé és elé helyezését — de a nem valamilyen meghatározott vallás melletti elkötelezettség még sokkal inkább ezt parancsolja. Lehetséges egy teljesen univerzális–tradicionális vallás mellett is vallásfelettien tradicionálisnak lenni, s – talán – ez lenne a legkönnyebb és legmegfelelőbb, de más lehetőségek is vannak. A tradicionális ultrajobboldaliság a ›közönséges‹, a konvencionális vallásosságot nem fogadja el, s csak annál veszi – viszonylag – jó néven, aki többre és magasabbra képtelen. Az igazán tradicionális ember – közönségesen – nem vallásos, viszont sohasem teljesen vallástalan. Vallásossága pedig mindig vallásfeletti orientáltságú. z Ezen a helyen jegyezzük meg, hogy a tradicionális ultrajobboldaliság a közönséges »politikát«, »politikaiságot« és »politikusságot« sem fogadja el, sőt, szembehelyezkedik azzal. Amennyire lehetséges, távol tartja e terrénumokat önmagától; túlságosan ez nem lehetséges, mert a politika terrénumait nem lehet átengedni a baloldal és az áljobboldal számára, tehát e területeken is meg kell nyilvánulnia a tradicionalitásnak — hiszen ennek révén válik valóban és konkrétan is jobboldallá. A tradicionális ultrajobboldaliság mindezt nem szívesen teszi, de önmaga által meghatározott missziójának tekinti. Alacsonyrendű számára, — viszont nem hajlandó emiatt szenvelegni, nem hajlandó ezt az alacsony rendű világot sem átengedni a sátáni erőknek, nehogy azok még a kiválasztott kevesek legutolsó lehetőségeit is megsemmisítsék. Az igazi ultrajobboldalinál senki sem undorodik inkább a modern politikai szféra förtelmes miazmáitól, mégis – erőt véve önmagán – vállalja a küzdelmet az infernális erők totális uralma ellen. Azok a »széplelkek«, akik »nem alacsonyodnak le annyira, hogy politikával foglalkozzanak«, — nagy szívességet tesznek a Sátánnak és szolgáinak. Nyilván lehettek, lehetnek olyan bölcsek és szentek, akik önmaguk által választott feladata a kontempláció kizárólagossá tétele. Ha ezt választják, — helyesen teszik. Ám azok is helyesen teszik, akik félretéve – alkalomadtán sokkal erősebb – fanyalgásukat, – ellentétben a »finom félrevonulókkal« – erőteljesen bevetik magukat a Sötétség Erőivel folytatott – akár politikai, akár a szó legszorosabb értelmében vett kombattáns – küzdelembe, — amely egyben mindig okkult és spirituális küzdelem is. A Sötétség Erői elsősorban sátáni, démonian okkult és ellen-spirituális erők, amelyeknek persze vannak – az emberek között – egészen titkos, féltitkos, részben és egészen nyíltan működő ágenseik. Vannak félrevezető manipulátoraik, akik úgy hiszik, hogy ők maguk nincsenek manipulálva, — ennek ellenére, a manipulátoroknak is vannak manipulátoraik, s ezek szintén manipuláltak, és így tovább. A háttérfolyamatok mögött is háttérfolyamatok működnek, s azok mögött szintén háttérfolyamatok. A Sötét Erők földi urai, akiknek hatalma szinte átláthatatlanul óriási: csupán inasok; még magasabbról tekintve: bábok. Pedig a Sötétség földi urai mérhetetlen magasságban vannak a Titkos Társaságok fejei felett, s ezen utóbbiak is sokkal magasabban állnak, mint a világ vezető politikusai. A Sötétség Erőinek igazi urai: démonok, s legfőbb uruk — maga a Sátán; a személyfeletti – ennek megfelelően személytelen és személyes – Sátán. Az első baloldali – mint mondják – maga a Sátán volt. E mondás komplemenseként azonban az is felvetődött, hogy az első jobboldali viszont — maga az Isten. És Isten a hatalmak felett áll. Az Istenségbe redukált önmagunk – helyesebben és élesebben fogalmazva: az Istenségbe redukált Önmagam –: a Sátán megszüntetése. Lehetnek és vannak
olyanok, akik számára az önmegvalósítás: Isten
személyfeletti megvalósítása. Ez az Út ugyanazon
›irányba‹ – vagyis a Végső Cél irányába –
esik, mint a Közbülső Cél: az Aranykor-építés. És
lehetnek és vannak olyanok, akik a Végső Cél mellett
a Közbülső Célra is hajlanók összpontosítani,
sőt, olyanok is, akik a politikát – metapolitikai
benső pozícióból – e Megvalósítás rítusává
tudják – de legalábbis próbálják – tenni. A jobboldaliság: az
igazi Centrum melletti állásfoglalás, — s az
ultrajobboldaliság méginkább az. A Centrum nem a jobb-
és baloldal között van, de nem is az áljobboldal
»jobboldali« és baloldali szárnya között, hanem: a
Centrum a Tudati Lét Centruma. A Tradicionalitás a
Centrum és az Axis – a tengely – megvalósítására
irányul, a jobboldaliság pedig ennek az
emberi-emberfeletti Útnak a politikai-társadalmi
feltételeit akarja biztosítani, úgy, hogy a világot
szakralizálja-spiritualizálja-tradicionalizálja. Az
erre irányuló – metapolitikai z Magyarország – földrajzilag – nyilvánvalóan Ezrópához tartozik. Lépten-nyomon hangoztatott közhely, hogy Magyarországnak lényegileg is Európához kellene tartoznia, csatlakoznia kell, fel kell zárkóznia – nem csupán gazdaságilag, hanem egyébként is – Európához. Mindezzel tökéletesen egyet lehet, egyet is kell érteni — de csak úgy, ha ehhez egyet és mást hozzáfűzünk: Európának magának is csatlakozni kell Európához, és »fel kell zárkóznia« ahhoz. Európa többi országa sem európai, ha ennek a szónak valóban pozitív értelmet akarunk adni. Kétségtelen, hogy Nugat-Európa országai – gazdaságilag – messze jobb helyzetben vannak, mint Magyarország, annyira, hogy a voltaképpeni összehasonlítás felesleges. De – állítólag – nem csak erről van szó, szerintünk pedig – és ebben a kontextusban – kiváltképpen nem. A jelenlegi Európa – éppen a lényeg vonatkozásában – még nem Európa: megvan a lehetősége ahhoz, hogy azzá legyen, ám még nem az. A liberális, baloldali
és áljobboldali Európa — nem lehet az az Európa,
amelynek olyan magasabbrendű imperiális érvénye
lenne, amelybe, amely felé valóban törekedni kellene.
Lehet, hogy Európának – pusztán földrajzi nagysága
és egybefogottsága alapján is – lennének
különböző előnyei, nem vitatjuk; de ugyanilyen
vonatkozású hátrányai is lennének, ám ettől A liberalitás és liberalizmus – mint tudjuk – főként, sőt csaknem kizárólag az infernalitás elveit igenlő vélemények szabad megnyilvánulását követetlve áll önnön helyzetének a »magaslatán«, egyébként nyomban hajlandó megtagadni önmagát. Más vonatkozásban viszont az elvtelenséget és az arcnélküliséget támogatja. »Mások« nézetének, majdnem minden – de egyáltalán nem korlátlanul minden – nézetének a tiszteletben tartása – liberális szempontból – rendkívül fontos; a darwinizmus, a neodarwinizmus és neolamarckizmus, a freudizmus és neofreudizmus, at adlerizmus és a frommizmus, általában a materializmus és atheizmus, a neopozitivizmus, a marxizmus és legújabban – noha senki sem vallja magát posztmarxistának – a posztmarxizmus is: mind azon nézetek, »világnézeti állásfoglalások« körébe tartoznak, amelyeket a liberalizmus szívesen felkarol, de a liberalizmus – amellett, hogy az atheista-materialista nézetek nagy pártfogója – szívesen támogatja a vallási obskurantizmusokat, a szektariánus felekezeteket, a különböző okkultista eltévelyedéseket, a New Age és más ilyesféle mozgalmakat. Mindent támogat, ami az amúgy is destruált világ továbbdestruálását előmozdítja. A liberalizmus és a liberáldemokratizmus ma – Európában, Amerikában, és körülbelül az egész Földön – vallás-szurrogátumnak tekinthető: a különböző pártok – igen csekély kivétellel – ennek a – mértéktelen vagy korlátlan – elfogadásában – hozzávetőleg – megegyeznek. Európában már a
Kereszténységnek sincs spirituálisan összetartó
ereje. Egyetlen felekezet sem rendelkezik ezzel. Más
vallásnak szintúgy nincs ilyen ereje és kvalitása. A
Tradicionalitás A Tradicionalitás a legesélytelenebb, mégis van egy sajátos értelemben vett ›esélye‹, — nem függetlenül attól, hogy nem korrumpálódott és nem kompromittálódott soha. Ha a Tradicionalitást – az ultrajobboldaliságon keresztül – olyan pártpolitikai formában lehetne hozzáférhetővé tenni, amely – bár tenne bizonyos engedményeket a viszonylagos közérthetőség érdekében – nem süllyedne alá: lenne bizonyos esély; nagyon kevés, de nem semmi. Ez olyan feladat, amelyért – Magyarországon is, Európában is van mit tenni és érdemes tenni; nem a nagy lehetőségek, hanem a szellem mindenek feletti prioritásának az érvényre juttatása miatt.
|
|
